Fiatal, csaknem kölykös arc. Tisztán, jól artikulált beszéd, snájdig bariton. A témaválasztásban különös, bizarr, néha borzongató interjúk, dokumentumjátékok. Mint dokumentarista, történelmi rétegek alá merevedett sárkánycsontok, hajdani szörnyek kutatója. Félinkognitóban élő emberek: hajdani vérbíró, pribék, vezérávós, megyei pártkiskirály mind megszólalnak az ő magnóján.
A rossz nyelvek szerint négy példányban létezik. Minden lépcsőfordulóban fölbukkan, mindenütt megjelenik a városban, ahol érik a balhé, mindenhová elmegy, mint kíváncsi „idegen”. Láttam én is: kis félmosollyal figyelte a tüntető tömeget. Aztán hirtelen eltűnt. Legközelebb hónapok múlva láttam. Épp kis félmosollyal figyelte a tömeget.
Borenich Pétert 64-ben a hangja miatt, bemondónak vették fel a rádióba. Aztán egyszer csak egy dokumentumjátékával megnyerte a Prix Itáliát.
– Ami a „többszörös létet” illeti, – mondja – ilyen a természetem. Az utcán a verekedés valahogy éppen akkor tör ki, amikor én is arra járok. Emberi ösztön: távolodni, elfordulni a konfliktusoktól. Én fordított természettel élek. (Igazi dokumentarista, a műfaj magányos farkasa. Erre tette fel a sorsát. A huszadik századi magyar történelemre. Mit mondjak: nem életbiztosítás.)
– E népnek nem lesz még egy ilyen százada. Vagy ha lesz, nem éli túl. Igazán machbeti nyolcvan év volt. Nem lehet semmissé tenni. Itt nincs „kárpótlás”, nincs regenerálódás. A dokumentarista nem álltathatja magát azzal, hogy a sebek fölfakasztása feltétlenül segít. De esetleg mégis – egy kissé.
(Vida Ferenc, Papp János, Farkas Vladimir – ki ne akart volna beszélni velük – ha csak egy kérdés erejéig is. Borenichnek sikerült.)
– Az érthet szót „velük” – mondja – aki rá tud állni hullámhosszukra. Sokáig hallgatnak, de egyszer megszólalnak. Mindenki szeretné tisztázni magát. A vérbíró, a gyilkos is. Én hallgatok, néha kérdezek. Ítélkezni nem az én dolgom. Vannak esetek, amikor nincs megkönnyebbülés. A legtöbb ilyen. Nagy a verseny, hajszol az idő. Nem sírom vissza a kényszerűséget, amikor a tiltások arra ösztönöztek, hogy körmönfontan fogalmazzunk, árnyaltan ábrázoljunk. Most más a leosztás. Meg kell vívnom a magam harcát. Nem a pártállás – az igazság dönti el, mikor, milyen ügy mellé áll az ember. Mert ez most már „csak” becsületbeli ügy.
Buják Attila
Kurír, 1991. február 24.